2. fejezet

Beth:

A fürdőben ültem, kabátban, hátamat a falnak támasztva.

- Biztos, hogy jól vagy? – Kérdezte aggódva Shadow, már vagy huszadjára.

Gyorsan megráztam a fejemet:

- Nem. – Feleltem kissé remegve, rekedt hangon. – Nem megyek a sintérekhez, utálom mindet. Inkább meghalok mintsem itt percenként rohangáljak hozzájuk, mintha jobb dolgom sem lenne. De, azért legközelebb, ha fel akarsz ébreszteni, előbb húzd meg a hajamat. Ne a vízhez folyamodj egyből, oké? Nem hiányzik nekem még egy megfázás.

- Értem. – Mondta Shadow szűkszavúan.

Feltápászkodtam, és behúzódtam abba a szobába, ahol az elmúlt pár napban aludni szoktam.
Az ágyra ledőlvén ráfeküdtem valamire.
Lassan a hátam alá nyúltam, és kihúztam a kis cetlit, amin apró betűkkel a következő szöveg állt.
„ Beth, bocsi, hogy leöntöttünk. Ha nem leszel lázas vagy valami ilyesmi, akkor este, hét óra körül eljössz a Rainbow-ba? Szeretnék veled beszélgetni, ezt-azt megmutatni, mert, ahogy a múltkor észrevettem, érdekel a zene. Talán megtanulhatnál egyet s mást gitáron. Persze csak ha akarod. És Shadow-ot is hozd magaddal! Popcorn szeretne neki ezt-azt megtanítani.
A Rainbow előtt várlak.
Slash”
Mosoly terült szét az arcomon, felugrottam az ágyról, és megkerestem Shadowot.
Amint megmutattam neki a pár soros levelet, kijelentette:

- Nem leszel beteg. Most mész, és kialszod magad. Hatkor elkezdünk készülni, háromnegyed hétkor elindulunk a Rainbow-hoz. – Pont úgy beszélt, mintha ő lenne a főnök, én meg az alkalmazott.

- Igenis főnök. – Mondtam nevetve, a cetlit kivettem Barátnőm kezéből, a zsebembe süllyesztettem, és a tegnap felakasztott bőrkabátom zsebeiben kezdtem el kutakodni, csak azt nem tudom, minek.

Alighogy benyúltam az első zsebbe, máris a kezembe akadt két gitárpengető. Az összes zseb átnézése után huszonhét pengető volt a kezemben.

- Mindet elcsórtam Slash-től, vagy mi volt? – Kérdeztem a röhögőgörcsben szenvedő Shadowtól. Shad megrázta a fejét.

- Nem. Az Izzyé. – Bökött egy fekete, piros feliratos darab felé. – Amúgy Slash lepasszolta az összes nála lévő pengetőt, mert úgy gondolta, hogy nem hagyod el őket. Mikor a kezedbe nyomott vagy tízet, azt mondtad, hogy ezt már nem fogja viszont látni.

Nevettünk a hülyeségemen, majd pár perc elteltével mindketten bementünk a szobánkba, én pillanatokon belül elaludtam.

- Hé, ébredj már! Hahó! Hallasz egyáltalán? – Hallottam Shadow hangját.

- Hallak, hallak! Még egy pillanat, és felébredek. – Nyöszörögtem, és átfordultam a másik oldalamra.

- Tudod, hová kell mennünk hétre?

- Rainbow – Motyogtam. Shadow-nak most nagyon szigorú volt a hangja.

Olyan volt az egész, mintha egy szülő próbálná meg kirángatni a gyerekét az ágyból, szombaton, hajnali fél ötkor.

- Pontosan. Most hat óra negyvenkettő perc van.

- Mi van? – Pattant fel a szemem.

Pár perc alatt szalonképes állapotba vágtam magam, Shad pedig majdnem tíz percig fésülte a haját.
Végül ötven után nem sokkal elindultunk a Rainbowhoz.
Amint befordultunk az egyik sarkon, három alak jött velünk szemben: Duff, Slash, Steven. Több, mint húsz méterről már kiabáltak is!

- Szevasz, Pengetőbetyár. Hey Shad.

- Helló. – Mondtuk egyszerre Shadow-val, majd elindultunk a bár felé.

Út közben Slash-nek visszaadtam a pengetőit, egyet pedig zsebre tettem.

- Hogy legyen emlékbe. – Magyarázkodtam, mikor Slash értetlenkedve nézett rám.

Hamar elérkeztünk a bárhoz. A Rainbow-ban még csak néhányan lézengtek. Duff, ügyet sem vetve rájuk, egy eldugott kis helyiségbe vezetett, ahol egy, kétlábdobos TAMA dobfelszerelés állt, egy basszusgitár, egy ritmusgitár, egy szólógitár és három mikrofon állt.

- Ez egy amolyan próbaterem. Vagy legalábbis valami olyasmi. Itt szoktunk próbálni, ezeket – állával a hangszerek felé bökött – fél nyolckor felvisszük a színpadra, nyolctól kilencig koncert, aztán a többi már a mi dolgunk. – Magyarázta Steven, miközben lendületesen beugrott a dobok közé, és intett Shadow-nak, hogy menjen oda.

Tovább nem tudtam rájuk figyelni, mert Slash a vállamra tette a kezét, és két szék felé terelt. Leültünk. Slash kihámozta a tokból a gitárját, és belefogott:

- Ez egy Les Paul típusú szólógitár. Nagyon jól szól… - Motyogta, mintha csak magának beszélne, a zsebéből elővett két pengetőt, és az egyiket nekem adta. Megmutatta, hogy hogyan kell helyesen megfogni a pengetőt, majd kezembe nyomta a Les Pault. Amikor megfogtam a gitárt meglepődtem a súlyán, vagyis azon, hogy milyen nehéz.

Slash leguggolt velem szembe, az ujjaimat a helyes érintők közé igazította, és elmagyarázta, hogy mikor melyik húrt kell megpendíteni.

- Megjegyezted? – Kérdezte. Bólintottam. – Helyes. Akkor most a jobb kezeddel foglalkozunk. Először is, a könyök hajlatod legyen itt. – Mutatott egyik, a gitár talán legmagasabban lévő pontjára. Odatettem a kezemet. Slash ismét elégedettnek tűnt. – Oké. Tedd ide a kisujjadat, ezzel támasztod ki az egész kezedet. Most, ahogy mondtam: negyedik lentről számolva, majd harmadik, második, harmadik, és ismét a harmadik, de az már a tizenkettedik érintővel. Megjegyezted?

- Meg. – Mondtam, majd pengetni kezdtem. Mikor végeztem, Slash felállt elővette a ritmusgitárt, és visszaguggolt elém.

- Jól pengettél. Nos, a ritmus… Az már nehezebb. De csak egy kicsit. – Dörmögte mély hangján, majd eljátszotta a dallamot, úgy ahogy kell.

- Ez a Sweet Child O’ Mine kezdete? – Bukott ki belőlem.

- Igen. Intro-nak nevezik a kezdést. – Mondta mosolyogva.

Több, mint fél órányi próbálkozás után végre sikerült eljátszanom az introt, helyesen. Slash megdicsért, majd, mikor elkezdte magyarázni a dal folytatását, berontott Axl:

- Hol vagytok? – Tette fel a hülye kérdést, hisz rajta kívül minden bandatag a helyiségben volt. – Már pakolnunk kéne a hangszereket! – Mondta úgy, mintha a lenne a főnök, és alkalmazottai valami hibát követtek volna el. Amint meglátta Shadow-ot, elmosolyodott, köszönt neki, majd odament Steven-hez, kikapta a kezéből az ütőt, majd villámgyorsan elszaladt az ajtó felé, mint egy gyerek. Steven kiugrott a dobfelszerelés mögül, Axl után szaladt, a nyakába ugrott, kicsavarta Axl kezéből az ütőket, majd jobb kezével elkezdte pörgetni a vékony fadarabot, de olyan sebességgel, hogy azt szemmel lehetetlenség volt követni.

Shadow-val összenéztünk, és elnevettünk magunkat.
Lassan a srácok nekiláttak felvinni a dobcucc részeit a színpadra.
Shadow az egyik cintányér állványát vitte, én meg a Les Pault.
Tíz percen belül már kezdődött is a koncert.

- Tudod mi a nevük? – Kérdezte Shadow.

- Nem. Miért, te tudod? – Kérdeztem vissza.

- Naná! – Mosolygott Shad sejtelmesen. – Találd ki, nem nehéz.

- Gőzöm sincs. – Vágtam rá szinte azonnal. Shad nevetett:

- Fura név. Amúgy Hollywood Rose a nevük.

- Hollywood Rose… Hm… Nem is olyan rossz… - Motyogtam csak úgy magamnak.

A Sweet Child O’ Minet játszották. Axl a mikrofonállvánnyal a kezében táncolt: rohangált, billegett és énekelt azon a feledhetetlen hangján.
A közönséget egy perc alatt magával ragadta a ritmus.
Mindenki belefeledkezett a túl rövidnek tűnő zenébe.
A koncert sajnos túl hamar, egy óra alatt véget ért.
A színpadhoz legközelebb lévő asztalnál ültünk Shadow-val, és mikor a koncertnek vége lett, Axl-ék lementek a színpadról, és a próbatermük felé vették az irányt. Izzy, Slash és Duff a gitárját is vitte magával, biztosan azért, hogy kevesebbet kelljen cipekedniük.
Shadow-val azonnal utánuk mentünk, és hamar utol is értük őket.
Együtt mentünk a próbaterem felé, de hamar bejött elénk nyolc vagy kilenc kigyúrt, mogorva, sőt, utálatos arcú csávó, valami neonszínű cuccban. Lerítt róluk, hogy nem mulatni, hanem kötözködni jöttek ide.
Egy vonalban megálltak előttünk, így nem tudtunk semerre sem menni.

Írta: Beth