8. fejezet

Beth:

Az ágyamon fekve néztem ki az ablakon. Hosszú ideig bámultam a csillagokat, miközben megpróbáltam eldönteni, most mit tegyek. Amint kilépek ebből a szobából, találkozom velük. Vagy Shadow-val, vagy Luxorral. Abban, hogy a srácok itt lennének, már nem hittem. Ahogy a távozásomkor láttam az arcukat, többé nem jönnek vissza ide. Valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy ha valaha is találkozunk velük, az a véletlen műve lesz.

Lassan megvirradt. A sötéttel együtt a bátorságom is szépen eltűnt. Minél többet gondolkodtam azon, mi lenne a helyes döntés, mit mondjak, egyre inkább úgy tűnt, nincs tökéletes döntés. Fogalmam sem volt, mit mondjak nekik, vagy, hogy hogyan nézzek a szemükbe. Utáltam, mikor egy kis ideig nem hallok valakiről, akit szeretek, már pedig Shadow-ra a testvéremként tekintek... Hogy mióta, arra már nem is emlékszem, olyan rég volt. Az évek alatt sosem vitatkoztunk, és egy percig sem voltunk haragban, még viccből sem. Nem is hittem volna, hogy ez valaha is megtörténik.

Az pedig, hogy miattam volt az első összekapásunk, nekem hihetetlen volt... És mégis, úgy viselkedtem, mint ahogy azt bárki is várhatta volna tőlem: gyerekesen és hevesen. És mindezt egy pasi miatt. Őrület, nem? Hogy mikre képes az ember egyetlen ember miatt, aki mások szerint meg sem érdemli, hogy foglalkozzunk vele.... És mégis, hogy a csudába ne foglalkozzak vele, ha nem bírom elfelejteni, akárhogy is szeretném?! Ha még mindig olyan pokolian fáj a gondolat, hogy nem voltam neki elég jó ahhoz, hogy megbecsüljön annyira, hogy nem csal meg mással?! És mire jó a titkolózás?! Miért jó az, hogy kínoz, hogy nem mondhatod el a másiknak?! És amikor mégis megtudja, sokkal rosszabb neki, mintha akkor tudja meg, amikor először hallott ezekről?!

Csak meg akart óvni mindentől, ezzel próbáltam nyugtatni magam, de nem nagyon ment. Az elhallgatás miféle megoldás?! És az, hogy én itt duzzogok, mint egy öt éves, mennyivel jobb?! Elvégre, csak jót akartak... És amúgy is, sokkal rosszabb mindennél, amit el tudok képzelni, az, hogy nem tudom, mi van a barátnőmmel.

Bekötöztem a friss sebeket, vigyázva, nehogy tovább szakadjanak. Felkeltem a földről, és felvettem a legközelebb lévő pulóveremet, hogy elrejtse az alkaromat, miközben átkoztam Austint, és azt a napot, mikor megismertem. Ez az ember, mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem. Miután kiderült, mit tett a volt barátom, olyan ember lettem, akit nem is ismerek. Ha Shadow és a bátyja nem lett volna, és már sehol sem lennék. Én pedig... Még mindig magammal vagyok elfoglalva, pedig ez így nagyon nincs rendjén...

Vettem egy mély levegőt, és kimentem a szobából. Ahogy a nappaliba értem, megláttam a barátnőmet, ahogy a kanapén ül, és csak néz maga elé. Nem úgy tűnt, mint aki lát is valamit... Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Még csak egyszer láttam ilyennek: az apja temetése után.

 - Hé, Shadow! Minden rendben?! - Kérdeztem halkan, és megálltam előtte. Mint aki álomból ébredt, úgy nézett rám:

 - Persze. Minden rendben. - Bólintott egy aprót. - Veled? - Nézett fel rám. Megijesztett a tekintete. Látszott rajta, egész éjjel egy percet sem aludt. Hogy lehettem ilyen önző?!

 - Velem is minden rendben. - Erőltetem az arcomra egy mosolyt, bár szerintem inkább egy grimasz lett belőle. Azért reménykedtem, hátha hihetőnek tűnik.

Egyik lábamról a másikra álltam, nem tudtam, mit mondjak. A lassan kínossá váló csendet végül Shadow törte meg:

 - Mennyi az idő? - Nézett az órára, ami napjában kétszer mutatta csak a pontos időt.Az egyetlen rendesen működő óra éppen a lány mögött volt.

 - Nyolc óra múlott... - kezdtem, de mire befejeztem volna, már fel is ugrott:

 - A francba, már megint elkéstem! - És az ajtó felé indult.

 - Nem bánod, ha elkísérlek?- Kérdeztem csendesen. Nem voltam biztos, lenne-e kedve beszélgetni...

Láthatólag, ebben Shadow sem volt biztos.  Kis ideig engem nézett elgondolkodva, majd tekintetét a padlóra szegezte, és lassan, megfontoltan válaszolt:

 - Az jó lenne - bólintott, és együtt vágtunk neki a több, mint tíz perces útnak.

***

A kávézóban leültem a legeldugottabb asztalhoz, és néztem a vendégeket. Ez persze csak egy indok volt arra, hogy elbújjak egy kicsit Shadow elől úgy, hogy közben mégse legyek túl távol. Féltettem, hogy esetleg valami baja lesz. És mégsem akartam a nyakán lenni, főleg nem az eléggé furára sikerült magyarázatom után. Még mindig eszembe jutottak a szavaim, amellyel megpróbáltam elmagyarázni, miféle érzés ez az egész nekem, és bár gondolatban elég jól hangzott, kimondva... Nos, úgy hangozhatott, mint amikor egy részeg ember kedvet kap, és kiönti a lelkét a másiknak. Mindent elmondtam neki, és szerencsére megértő volt - mint mindig -, de azért elég furcsán magyaráztam meg a dolgokat. Igaz, most már mindegy, hisz túl vagyunk rajta. Úgy tűnik, minden visszatért a régi kerékvágásba, bár azért, én még mindig szörnyen szégyellem magam a viselkedésem miatt. Most egy ideig jobb, ha visszahúzódóbb leszek, nehogy megint megbántsak valakit...

Az ajtóban egy ismerős, borzas fej jelent meg. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem, most ő nem jöhet ide! Tönkretenné az amúgy is törékeny békét és nyugalmat...

Mire jelezhettem volna Slash-nek, hogy menjen vissza, odament a pulthoz, egyenesen Shadowhoz. Nem hallottam, mit beszélnek, de jobbnak láttam, a helyemen maradni. Majd, ha barátnőm jelez nekem, közbelépek, addig hagyom, hadd beszélgessenek békében.

Shadow egy ideig mérgesen nézett a gitárosra, aki nagyon magyarázott valamit. Integetett, és majdnem leütötte a mellette ülő italát, aki mérgesen nézett rá. A lány már kezdett megenyhülni, mikor betámolygott Steven. Úgy nézett ki, mint aki részeg, de mikor odajött hozzám, nem éreztem rajta az alkohol félreismerhetetlen szagát.

 - Hey, mi újság? Tegnap, vagy mikor el is tűntetek, egyik pillanatban még itt, másik pillanatban még sehol.. Képzeld, eltűnt az egyik cuccom.. Tudod, a kék dob meg a másik izé, melyik is...? - Kezdett hadoválni. Először nem értettem, mi van vele, de aztán ahogy ránéztem, és megláttam földöntúli örömöt tükröző arcát, és a pupilláját, ami tűhegynyi volt csupán, tudtam, hogy már megint magához vett valami szemét drogot.

 - Hová lett Axl? - Kérdeztem tőle, mikor megláttam, hogy Duff és Izzy is megérkezett, de az énekes sehol sincs.

 - Gondolom valami csajjal. Vagy már megint magával van elfoglalva...

 - Beth, gyere egy kicsit... - jött oda Duff.

Értetlenkedve néztem rá. Mi a baj? Történt más is?! Valami, amiről megint nem tudok?!

 - Mi van? - Kérdeztem türelmetlenül, mikor egy kicsit távolabb, egy eldugott sarokban megálltunk, hogy beszéljünk.

 - Vigyáznunk kell Stevenre. Rákapott a drogokra. - Jelentette ki a srác egy sóhajtás kíséretében.

Először csak néztem rá értetlenül, mi  ez?! Ez nem lehet, ő nem ezt ígérte. Azt mondta, leszokik, és pár hétig tartotta is magát ehhez, akármennyire is kínlódott...

 - Visszaesett? - Kérdeztem halkan. Duff bólintott, és az ajtó felé nézett mikor meglátta, hogy valaki közeledik. Az a valaki pedig nem más, mint Axl.

 - Már megint késett. Még jó, hogy a kiadó és késik - morogta a srác, miközben közelebb lépett az énekeshez.

 - Miféle kiadó?! - Rohantam utána, mikor felfogtam, amit mondott.

 - Hát a Geffen. Küldenek valami Zutaut gyereket, aki leszólta a koncertünket, de szerintem azért mert meg akar kaparintani minket. - Mosolygott mindentudóan. - Persze, azért, mi se hagyjuk majd magunkat - szélesedett a mosolya vigyorrá.

Shadowra néztem, aki rám nézett, és hitetlenkedő arcom láttán elnevette magát. Valószínűleg ugyanarra gondoltunk: olyan ez az egész, mint egy álom, ahol bármi megtörténhet.